Knittelfeldtől Bad Mitterndorfig

 - a második világháború utolsó évei

A határokon átívelő családtörténetnek vannak mesébe illő, és balladai homályba vesző részei, Nos, ez a kis ausztriai kitekintés ez utóbbiakhoz tartozik – és minél több információ birtokába jutunk, annál kevesebbet tudunk róla konkrétan.

Ami biztos, hogy 1944-ben házasságot kötött Szoó Lajos és Bihary Theodóra – a nagyanyám. Nem harcok közt edzett gondolkodónak furcsa, hogy háborúban miért házasodnak, miért alapítanak családot, hiszen ki tudja, mi lesz holnap – vagy éppen ezért? A szerelem nem vár…

Tehát a tény ennyi, a fotó a Gellért Szállóban készült. Szoó Lajos a Magyar Királyi Hadsereg katonája volt, vadászpilóta, aki sok-sok légi győzelmével vitézséget kapott Horthy Miklóstól. A családi szóbeszédből még a következőket hallottuk: a bátor pilóta úgy gondolta, várandós felesége jobb helyen lesz mellette, így követte őt, vagy magával vitte a légitámaszpontokra: Kassára, Imelyre. 

Imely egy kis település a Kisalföldön, pillanatnyilag Szlovákia területén. Trianon után Csehszlovákiához tartozott, de a II. világháború idején, 1938-45 közt újra Magyarországhoz. És milyen közel van Pöstényhez… de erről olvashattok „Atiranai menyegző” című fejezetben. 

 

A családi legendárium szerint itt egy ideig katonai bázis működött, repülőtér, tehát itt is eltöltöttek egy kis időt, majd Knittelfeld következett. Két bombatámadás között – elvileg – itt született meg Szoó Emőke, az anyám. Azért elvileg, mert 2017. tavaszán ellátogattunk oda Gáborral, és megpróbáltuk feltérképezni a történéseket, az apró kis emlékfoszlányokból összerakni az igazat – de még több kétellyel és bizonytalan ponttal tértünk haza. 

Az elbeszélés szerint két légitámadás között született, a következő bombariadónál Csöpi a babával a karjában ment az óvóhelyre, a frissen szült nagyanyám nem volt képes még szaladni. De nem történt baj, így a csecsemőt máris megkeresztelték a templomban – amelyről kiderült, február 25. óta romokban állt. 

1942        Am 25. März mußten alle Glocken abgenommen und der Kriegs-

                industrie zugeführt werden. Die große Glocke kehrte wieder zurück..

1944        Am 11. Oktober kam es zum ersten Tieffliegerangriff mit Häuser-

                schaden.

1944        Am 12. Dezember wurde ein aus Knittelfeld fahrender Eilzug 

                angegriffen; es gab Tote und Verletzte.

1945        Am 19. Februar führte der Bombenangriff amerikanischer Kampf-

                maschinen zu Häuserschäden. Es gab auch Verletzte.

1945        23. Februar 1945  der schwärzeste Tag in der Geschichte von Knittel-

                feld: Angriff in sieben Wellen von je 27 Flugzeugen, die 1200 Spreng-

                bomben abwarfen. Ziele waren: Stadtkern, Austria-Email, Bahnan-

                lagen mit Heizhaus und die Hauptwerkstätte. Damit wurde Knittelfeld  

                die am zweitstärksten zerstörte Stadt Österreichs nach Wiener Neu-

                stadt. Die traurige Bilanz: 176 Tote, 76 Schwer- und Leichtverletzte,

                27 Vermißte und rund 3500 Obdachlose!

Kisvártatva innen is odébb kellett állni, mert közeledett a front, így a kis család, mármint a dédapám, Bihary Károly, felesége, leányaik, Csöpi és a nagyanyám, Theodóra, a kisbabával, elindultak a hegyeken át, hogy eljussanak az amerikai zónába, ami az Enns folyó völgyében húzódott. Itt is vannak bizonytalanságok, mert anyánk váltig állította, hogy a Semmeringen keresztül gyalogoltak – de ha megnézzük a térképen, az éppen ellenkező irányban van. Mendegéltek, mígnem a folyóvölgy előtt egy kis hegyi panzióba tértek be, ahol a kedves hölgy szállást és élelmet adott nekik.

Donnersbachwald, Gashof Perwein - amikor már lehetett utazni, nagyanyám visszament és megkereste a helyet. Emlékeztek rá! Azóta is jó barátságban vagyunk – igaz, az idős hölgy, akinek a nevét elfelejtettem, már nem él, de lány, Uli igen. A panziót már egyik fia és menye, Mathilde Muhrer vezeti. A legszebb ruháim mind Ulitól vannak: levetett ruhái, amelyeket annyira szeretek! A panzió most már gyerekbarát szállásként működik, a hegyek viszont nem változtak körülötte.

 

Gasthof Perwein, Donnersbachwald, 2014.

Tehát gyalogoltak tovább, mígnem az Enns folyó völgyében elérték az amerikai zónát, ahol is a menekülteket egy táborban helyezték el Bad Mitterndorfban. A valamikor tábor területén ma a Grimmingtherme fürdőkomplexum magasodik. Grimming – nagyanyám kedvenc hegye volt!

Bad Mitterndorf, 1946. január, a sorban az utolsó a dédnagyapám

Itt éltek egészen – és itt megint bizonytalan adatok vannak – 1946-48-ig, amikor is hazafelé vették az irányt.


Most, 2020. márciusában találtam egy picike noteszt, benne néhány bejegyzést, amelyek közelebb visznek a megoldáshoz: a hazatérés nagy valószínűség szerint 1946. tavaszán volt. (Egy másik dokumentum szerint nagyanyám 1947-ben bejegyzett őstermelőként művelte a Keresztúri úti földeket, ez is igazolja.

1946. június 3. Rákoson

Hogy ki, mikor, miért jött vissza Magyarországra, és Szoó Lajos miért nem – ezekre a kérdésekre eddig sem kaptunk választ, és valószínűleg most már nem is fogunk. Szoó Lajos egy ideig Németországban, később Sydneyben élt, öt gyermeke született német feleségétől. Egy idő után nevét Sandersre változtatta. Anyám 1991-ben találkozott vele először és utoljára, mert nem sokkal rá meghalt. Gyermekei viszont az utóbbi években előtünedeztek, és olykor ők, vagy az ő gyermekeik bukkannak fel, magyar gyökereiket keresve – egyikük állampolgársági folyamodványa éppen ügyintézés alatt van.

Szoó Lajos vitéz katonaként harcolt, valószínűleg ezért nem lett volna jövője a kommunista Magyarországon. Amint azt lehetett olvasni, Ausztráliában több repülős is élt, akik rendszeresen összejártak, tartották egymással a kapcsolatot.

Nagyanyám először 8 éves koromban vitt magával külföldre. Egyből NYUGATra, ami akkor egy valóságos csoda volt. (És hogy az öcsém se szomorkodják, cserébe neki kellett adnom a születésnapomra kapott, kék színű karórámat…) Engem elbűvöltek a hegyek, az Alpokba akkor szerettem bele – nem véletlenül olvastam később rongyosra a Heidit. Nem mesélt sok mindenről, én meg nem mertem kérdezni. Miért imádta az illatos, fehér nárciszt, amellyel a tavasz örvendezteti meg Bad Mitterndorf és Bad Aussee környékét? Miért járt ide minduntalan vissza, és miért varrt nekem kisgyerekként dirndl ruhát – amit talán egyszer, ha felvehettem. 

(Bad Aussee – Halmos nagyanyám, Mamcsi jó kapcsolatot ápolt a sóbánya akkori igazgatójával, megint egy izgalmas közös pont… és többet erről sem tudunk)

Miért imádta annyira nagyanyám ezt a környéket? Miért nem maradt ott? Nem boldogult volna egy csecsemővel egyedül? És miért nem követte a férjét – amikor lehetett már tudni, hogy Magyarországon nem fenékig tejfel a dolog… vagy reménykedtek, hogy más lesz? Mindig visszavágyott ide, de miért? Megannyi kérdés, amelyekre majd csak akkor lesz válasz, ha odafent találkozunk.

Nagyanyámnak sikerült velem is megszerettetnie  Ausztriát – a szívem csücske. Amikor csak tehetem – és nem sokszor adódik -, ide látogatok. Imádom, és keresem a „gyökereket”: vagyis pontosan nem tudom, mit keresek, de tudom, hogy valami nagyon, de nagyon köt ide. És nagyon otthon érzem magam, egy ideig úgy gondoltam, gyökeret tudnék verni itt – és egyszer, egy pillanatig volt is ilyen kósza lehetőség – de nem volt bátorságom meglépni. Nem tudom, hogy bánjam-e, vagy sem….