Ezen a napon 200 éve, hogy megszületett Gregersen Gudbrand. A Fiumei úti sírkertben a Nemzeti Örökség Intézet megemlékezést szervezett ezen alkalomból. Itt hangzott el ünnepi beszédem.
Amikor kislány voltam,
ott üldögéltem Astrid néni, Gregersen Astrid, a dédnagyanyám ágya szélén,
hallgattam a történeteit. Kuporogtam a pokrócon és nem győztem betelni a
mesékkel. Mesék voltak ezek nekem, csodaszép mesék, amelyek kirajzoltak szemeim
előtt egy színes világot. Elképzeltem a szobi kertet a kerekes kúttal, árnyat
adó hársfákkal, ahol hatalmas fogadást adtak a Bécs-Budapest vasútvonal avatása
alkalmával. A nagy házat, ahol tucatnyi gyerek sürgött-forgott, mostak,
takarítottak, segítettek a főzésben. A mesebeli nagymamát, Alojzia asszonyt,
aki nap-mint nap összegyűjtötte a kertben letört, lehullott gallyakat
gyújtósnak a kötényébe. Elképzeltem a nagyszakállú nagypapát, aki minden
karácsonykor verset szavalt a családnak. Szívén viselte a szegények sorsát,
rendszeresen adott enni a nincsteleneknek, a háború idején kenyérosztást
szervezett.
Elképzeltem a nyári piknikeket a dunai zátonyon, ahová csónakkal evezett be az egész család. A folyón hatalmas hajók indultak nap mint nap útnak Bécs felé, dunakanyari málnával, ribizlivel megrakva, azoknak integetett mindenki. Egyszer még az újság is írt arról, hogy egy törött szárnyú gólyát a szobi Gregersen-házban gyógyítottak meg.
Astrid néni mesélte azt
is, hogy rendszeresen olvasott fel nagypapájának, Gregesen Gudbrandnak, és hogy
milyen pompás bálokat adtak a Lónyay utcai házban, ahol Lotz Károly csodás
freskója ékesítette a szalon mennyezetét, Norvégiából hozott vörösfenyőből
faragták a falburkolatot. (Egy hete volt lehetőségem életemben először
megtekinteni a Lónyai utcai Gregersen-palotát belülről, és azóta új
megvilágításba kerültek a történetek, látva a lépcsőket, ami őrzik a
lábnyomokat, a gyönyörű ablakokat, ajtókat, a vakolatdíszeket, a nagy szalont,
a bálok és a fogadások helyszínét.)
Kislány voltam még, nem
tudtam, hogy Astrid néni nem a vér szerinti rokonom, a háború megtépázta a
családunkat. De abban nőttem fel, hogy a dédunokája vagyok. A kötelék, ami az igaz családot összefűzi,
nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet és az abban lelt öröm.
Később a nagymamámtól
tudtam meg az igaz történet apró részleteit Gregersen Gudbrandról, és tőle
örököltem meg egy nagy doboznyi tárgyi emléket. Magam őrzöm most már Gregresen Astrid
és Helga, Gregersen Gudbrand két unokájának kézzel írt recepteskönyveit.
Mesélnek nekem ezek az aranyszélű lapok. Az étel emlékezik, mert a nemzet és a
családtörténet a nyelvében és a szívében él. De ugyanúgy a hasában is él, a fazekakban, az ibrikekben és a tepsikben,
ahogy azt Márai Sándor is írta, a receptekben él tovább a család történelme is.
Mesélnek a receptek a fiumei nyárról, amikor a Gregersen építővállalat a kikötőt építette: az Ábrándos fiumei holdvilág sütemény és a Fiumei őzláb torta. A Tejföl-koch és a Budai puding Szobon kerültek sokszor az asztalra. Az Áfonyalikőr és a Flora-torta, a Gregersen-féle édes pogácsa a norvég nyarat idézik. A szekrényemben van egy ma már 106 éves befőtt, amelyet a felirat szerint Gregersen Astrid rakott el menyasszony korában.
A sokszor hallott történetek
mind itt élnek bennem. Amikor elhajtok a Kerepesi úton hajnalban, látom a
pályaudvar fölé szelíden boruló párát, és tudom, mennyi hatalmas, a Kárpátokból
érkezett vörösfenyő tartja biztosan az alapját. Milyen boldog lett volna a
nagyanyám, ha megérte volna, hogy köröndöt neveznek el Gregersen Gudbrandról a Nemzeti
Színház előtt, ha olvashatta volna Nyáry Krisztián Merész magyarok című könyvében a Gregersenről szóló fejezetet.
Igen, magyar volt
ő, Gregersen Gudbrand. Egyszerre norvég paraszt és magyar nemes, ma talán
multinacionális nagyvállalkozónak neveznénk. A Gregersenek szellemi öröksége épített emlékekben él tovább
hazánk területén, és a határainkon túl. Gregersen Gudbrand életútja nemcsak az
utódok, de a ma embere számára is példaértékű: egyszerre szolgálta szülő- és
választott hazáját, elősegítette a két ország közötti kapcsolatokat, becsülettel
és tisztességgel dolgozott egészen halála napjáig.
Amikor 1879-ben Szegedet
elöntötte a nagy tiszai árvíz, a Gregersen építővállalat oroszlánrészt vállalt
az újjáépítésben. Maga Gregersen Gudbrand 150 családnak épített új otthont
saját költségén. Aki az úr kegyelméből
jómódban éli mindennapjait, kötelessége segíteni a rászorulókon, ez volt a
hitvallása.
Örülök, hogy én még
hallhattam Gregersen Gudbrand életéről első kézből, olyanoktól, akik
személyesen is találkozhattak vele, akik életében meghatározó volt. Életét,
munkásságát a gyermekeim, a körülöttem lévő fiatalok elé is példaként állítom,
és arra törekszem, hogy ne menjen feledésbe a tisztesség, a becsület, és az
igaz családot összefűző tisztelet. Igyekszem ezt a szellemi örökséget éltetni
és továbbadni a következő nemzedéknek, a magam szerény eszközeivel, az ízek életre
keltésével is – hiszen az étel emlékezik, a receptekben ott a történelem.
Halmos Monika
