A felhőalapú nagymamák sosem halnak meg?

 

Nem is tudtam, hogy létezik nagymamák világnapja, míg fel nem hívta rá figyelmemet egy régi barátom. Így el is gondolkodtam azon, hogy mit is jelent ma a nagymamaság.

Mert a szóban, nagymama, valami régi, pihepuha, ölelős, rántott csirkés, palacsintás nosztalgia rejtőzik, valami finom báj. Nekem a régi kert, az árnyas diófák közt az ágyúgolyó. A ribizlis- és egresbokrok, az almafa, a gerlék délutáni búgása a padlásfeljárón. Csipketerítők, apró sütemények, a könyvespolcok reccsenés, a karácsonyi lucfenyő és cseppenyő viasz illata. Pedig a nagyanyám autóval vitt külföldre, kirándult velünk a hegyekben, a délutáni vendégeket győrikeksszel kínálta, az öreg varrónőjével varratott nekem is ruhát. A másik nagyanyám bölcsességekre és németül tanított, eleganciát és kitartást állított elém példaként. Éveken át képzeltem, én majd milyen nagyi leszek, mit fogok ezekből továbbadni. Aztán az élet átírt mindent, mert akkor lettem nagymama, amikor éppen az életben maradásért küszködtem. Szép lassan értettem meg, hogy már nagymama vagyok, és aztán jött sorban a folytatás. Meg a világháló, és egyszeriben átértékelődött minden.

Mert a mai nagymama nem csak abban különbözik a régitől, hogy dolgoznia kell aktívan még jó sokáig. Nem is abban, hogy lehet hosszú haja, hordhat ötven felett is térdet nem takaró szoknyát, farmert, és szabad az utcán ennie. Több helyen kell helyt állnia, egy időben több helyen lenni – ezért elneveztek minket szendvicsgenerációnak, mert az, hogy X, hogy digitális bevándorló, nem volt elegendő.

És akkor a nagymamaságban is felfordul minden. Mert lehet rendelni ételt, kidobni a pelenkát, megnézni a mesét a neten, átutalni az ajándékot. A jó nagymama képzi magát, hogy a kétévessel tudjon játszani a virtuális valóságban is – legalábbis annyira, hogy be tudja kapcsolni az okostévét. Videóhíváson tud beszélgetni a tízhónapossal, és nem riad vissza akkor sem, ha a négyéves tabletjéhez hirtelen házi supportra van szükség.

De mind emellett a legfontosabb, hogy nagymamák maradjunk. Hogy az a tudás, az a sok tapasztalat, történet és családi legenda, az mind odaérjen a következő generációhoz. Meg kell találni az utat, hogyha felhőalapú a nagymamaság, akkor is meg tudd mutatni, mitől lesz jó a borsófőzelék. Ha csak lehet átadni személyesen, de ha nincs mód, mert az idő és a távolság szétszakít, akkor a világháló kössön össze. Csak nézem, mekkora ötletekkel, micsoda furfangokkal vértezik fel magukat nagymama-társaim, hogy élő maradjon a kapcsolat, élő a nyelv, szoros a kötelék. Hogy megmaradjanak a mesék, a receptek, a fogások. Ezek az igazi kihívások a mai nagymamáknak! Rémálmaimban már csak QR-kódokat küldözgettem az aprónépnek, a megnyíló oldalakon a MI segítségével készült videókban mutattam be a zöldbabvetés titkait… remélem, ez a világ sose jön el… dolgozom rajta, hogy ne maradjak le, és útközben, míg egyszerre három helyen vagyok, még belőlem se maradjon el az igazi nagymamaság. Akkor is, ha egyrészt már felhőalapú, és tudom, hogy a változásnak nem lehet gátat vetni.

2024. április 17. Gregersen 200 megemlékezés

 

Ezen a napon 200 éve, hogy megszületett Gregersen Gudbrand. A Fiumei úti sírkertben a Nemzeti Örökség Intézet megemlékezést szervezett ezen alkalomból. Itt hangzott el ünnepi beszédem.

Amikor kislány voltam, ott üldögéltem Astrid néni, Gregersen Astrid, a dédnagyanyám ágya szélén, hallgattam a történeteit. Kuporogtam a pokrócon és nem győztem betelni a mesékkel. Mesék voltak ezek nekem, csodaszép mesék, amelyek kirajzoltak szemeim előtt egy színes világot. Elképzeltem a szobi kertet a kerekes kúttal, árnyat adó hársfákkal, ahol hatalmas fogadást adtak a Bécs-Budapest vasútvonal avatása alkalmával. A nagy házat, ahol tucatnyi gyerek sürgött-forgott, mostak, takarítottak, segítettek a főzésben. A mesebeli nagymamát, Alojzia asszonyt, aki nap-mint nap összegyűjtötte a kertben letört, lehullott gallyakat gyújtósnak a kötényébe. Elképzeltem a nagyszakállú nagypapát, aki minden karácsonykor verset szavalt a családnak. Szívén viselte a szegények sorsát, rendszeresen adott enni a nincsteleneknek, a háború idején kenyérosztást szervezett.

 

Elképzeltem a nyári piknikeket a dunai zátonyon, ahová csónakkal evezett be az egész család. A folyón hatalmas hajók indultak nap mint nap útnak Bécs felé, dunakanyari málnával, ribizlivel megrakva, azoknak integetett mindenki. Egyszer még az újság is írt arról, hogy egy törött szárnyú gólyát a szobi Gregersen-házban gyógyítottak meg.

 

 

 

Astrid néni mesélte azt is, hogy rendszeresen olvasott fel nagypapájának, Gregesen Gudbrandnak, és hogy milyen pompás bálokat adtak a Lónyay utcai házban, ahol Lotz Károly csodás freskója ékesítette a szalon mennyezetét, Norvégiából hozott vörösfenyőből faragták a falburkolatot. (Egy hete volt lehetőségem életemben először megtekinteni a Lónyai utcai Gregersen-palotát belülről, és azóta új megvilágításba kerültek a történetek, látva a lépcsőket, ami őrzik a lábnyomokat, a gyönyörű ablakokat, ajtókat, a vakolatdíszeket, a nagy szalont, a bálok és a fogadások helyszínét.)

Kislány voltam még, nem tudtam, hogy Astrid néni nem a vér szerinti rokonom, a háború megtépázta a családunkat. De abban nőttem fel, hogy a dédunokája vagyok. A kötelék, ami az igaz családot összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet és az abban lelt öröm.

 

Később a nagymamámtól tudtam meg az igaz történet apró részleteit Gregersen Gudbrandról, és tőle örököltem meg egy nagy doboznyi tárgyi emléket. Magam őrzöm most már Gregresen Astrid és Helga, Gregersen Gudbrand két unokájának kézzel írt recepteskönyveit. Mesélnek nekem ezek az aranyszélű lapok. Az étel emlékezik, mert a nemzet és a családtörténet a nyelvében és a szívében él. De ugyanúgy a hasában is él, a fazekakban, az ibrikekben és a tepsikben, ahogy azt Márai Sándor is írta, a receptekben él tovább a család történelme is.

Mesélnek a receptek a fiumei nyárról, amikor a Gregersen építővállalat a kikötőt építette: az Ábrándos fiumei holdvilág sütemény és a Fiumei őzláb torta. A Tejföl-koch és a Budai puding Szobon kerültek sokszor az asztalra. Az Áfonyalikőr és a Flora-torta, a Gregersen-féle édes pogácsa a norvég nyarat idézik. A szekrényemben van egy ma már 106 éves befőtt, amelyet a felirat szerint Gregersen Astrid rakott el menyasszony korában.

 

 

A sokszor hallott történetek mind itt élnek bennem. Amikor elhajtok a Kerepesi úton hajnalban, látom a pályaudvar fölé szelíden boruló párát, és tudom, mennyi hatalmas, a Kárpátokból érkezett vörösfenyő tartja biztosan az alapját. Milyen boldog lett volna a nagyanyám, ha megérte volna, hogy köröndöt neveznek el Gregersen Gudbrandról a Nemzeti Színház előtt, ha olvashatta volna Nyáry Krisztián Merész magyarok című könyvében a Gregersenről szóló fejezetet.

Igen, magyar volt ő, Gregersen Gudbrand. Egyszerre norvég paraszt és magyar nemes, ma talán multinacionális nagyvállalkozónak neveznénk. A Gregersenek szellemi öröksége épített emlékekben él tovább hazánk területén, és a határainkon túl. Gregersen Gudbrand életútja nemcsak az utódok, de a ma embere számára is példaértékű: egyszerre szolgálta szülő- és választott hazáját, elősegítette a két ország közötti kapcsolatokat, becsülettel és tisztességgel dolgozott egészen halála napjáig.

Amikor 1879-ben Szegedet elöntötte a nagy tiszai árvíz, a Gregersen építővállalat oroszlánrészt vállalt az újjáépítésben. Maga Gregersen Gudbrand 150 családnak épített új otthont saját költségén. Aki az úr kegyelméből jómódban éli mindennapjait, kötelessége segíteni a rászorulókon, ez volt a hitvallása.

Örülök, hogy én még hallhattam Gregersen Gudbrand életéről első kézből, olyanoktól, akik személyesen is találkozhattak vele, akik életében meghatározó volt. Életét, munkásságát a gyermekeim, a körülöttem lévő fiatalok elé is példaként állítom, és arra törekszem, hogy ne menjen feledésbe a tisztesség, a becsület, és az igaz családot összefűző tisztelet. Igyekszem ezt a szellemi örökséget éltetni és továbbadni a következő nemzedéknek, a magam szerény eszközeivel, az ízek életre keltésével is – hiszen az étel emlékezik, a receptekben ott a történelem.

Halmos Monika