Káposztás cvekkedli

Édesen vagy sósan? Ez itt a kérdés.

Rákospalota.

A ház a Bethlen utca 56-ban állt.

Valami fájdalmasan szép nosztalgiával gondolok rá vissza. Kicsi gyerekkoromtól fogva szerettem azt a környéket.  És sokszor el-eljátszogattam a gondolattal: hogy milyen lenne ott élni, ott, az akkori Rákospalotán. Talán akkor vágták el végleg a gyökereket: nem amikor Pécsre költöztünk, nem a gettó rengetegében, hanem akkor, amikor az autópálya bevezető szakaszát építve lerombolták azt a – nekem idillinek tűnő – szerethető szép környéket.

Kevéske pécsi képek egyike.

Apai nagyszüleim és nénikéim laktak ott: csupa idős hölgy, amikor megszülettem, még öten mosolyogtak a rémült csecsemő fölött a fotón, aztán az évek alatt sorban, csöndesen mind elmenetek.

A csecsemő középen, az én vagyok, 1965. tavaszán.

Szívemnek kedves ház volt, amolyan „old garden” érzéssel, a régi kertek növényeivel, délutáni szentimentális árnyékokkal. A verandán idejét múlt növényfajtákkal, ódivatú pozsgásokkal. És ott, a fehérre meszelt falra lehetett rajzolni! Keresztapám gyönyörű lovakat rajzolt, ő ugró paripákkal mintázta tele. Jómagam meg színes virágokban hagytam a nyomomat a falon. Akinek már nem jutott hely, folytathatta a mellékhelyiség falán is. Jó volt látni, ki, mikor járt erre!

Rákospalota, 1957 körül. Apám hátul, balról az 5.

Apai nagynénémet, Gabi nénit, akit mások Ella néninek hívtak, egyébként meg Gabriella volt, mindig karácsonykor látogattuk meg. Finom, falatnyi darabkákra vágott porcukros sütemények, csipkebogyótea, narancslikőr, mézédes kompót. Ropogott a tűz a cserépkályhában, a parányi fenyőfán igazi gyertyák égtek, kövér macska szundított a fotelban és ő faggatott, érdeklődött, dicsért bennünket. A sütemények egészen aprók voltak, a likőrös pohár a gyűszűnél aligha nagyobb, a kompótos tálkában nem fért volna egy fél délceg körte – de a kompót is szépen, kis szeletekre volt vágva. Csudamód nevettünk ezen mindig: mint valami baba-vendégségben! Öcsém tinédzser korában felfalta volna az egész tál zserbót, de jólneveltsége tiltotta már a tizenharmadik darabkáért nyúlni. Pedig így sem telt ki belőle három rendes sütemény. Csak évek múlva értettem meg e bölcs asszonyok titkait: amikor egyre népesebb család ült az asztal köré. Amikor a gyerekek észrevették: anya, egyre kisebb darabokra vágod a sütit! És a szekrényben a nagy poharak hátrább kerültek a polcon… öregszem, vagy csak megértek a tapasztalatok? Ki tudja… Brigi pedig „irigypohár”-nak nevezte el a kis, rákospalotai csiszolt poharacskákat.

A karácsonyi látogatások emléke elevenen élt bennem, gyermekeimmel minden karácsonykor szintúgy vendégei voltunk. Sütemény, porcukor, likőr, macska a fotelben, úgy, mint huszonöt éve mindig. Gabi néni dagadt lábaival kicsoszogott elénk a kapuba, egyre jobban le kellett hajolnunk csontos kezét megszorítani. Számon tartotta régi tetteinket, mindenre emlékezett. Kicsi szentképekkel ajándékozott meg. Ki már sose kísért, a kapukulcsot beadtuk az ablakon.

Sokáig integetett utánunk.

Hetente vitt el háza előtt az utam. Sosem mentem be hozzá. Pedig sokszor eszembe jutott és mégsem. Csak karácsonykor.

Aztán csöndesen örökre elment közülünk. A bútorait rám hagyta. A cseresznyefa íróasztalán dolgozom, tálalószekrényben ott a vadvirágos teáskészlet, az ebédlőben a régi-régi lámpa. A karácsonyi zserbót az ő receptje szerint sütöm én is, anyám is.

A virágos készlet ma is használatban, akár fotózáshoz.

És néha eltűnődöm. Lehet, szerette volna, ha gyakrabban meglátogatjuk. Nem volt se gyereke, már testvére sem, rokona csak mi. Sose beszélt a múltról, hogy miért van egyedül, miért nincs gyermeke. Sose hívott. És mi sose mentünk. Csak karácsonykor.

Egyszer nyaraltam Rákospalotán, pendelyes koromban. Akkori emlékeimből csak a káposztás tészta rémlik, cukorral. Ott csodálkoztam rá erre a variációra, s biztosan bőségesen megtömtem vele a bendőm! Hazaérvén aztán, amikor egyszer ez került az asztalra, meg is kérdeztem apámat: tehetek-e rá cukrot. Mert az cukortartót akármikor nem tehettük az asztalra! Ő apai tekintélyével és nagy dörgedelemmel tiltotta meg ebbéli cselekedetemet: ki hallott már ilyet?! Hogy az ő szülői házában ilyet tettek volna elém?! Hallatlan, ilyen nem létezik, s így már-már el is hittem, hogy a cukros káposztás tészta csak tarka álmaim szőtte látomás, és el is ment egy időre a kedvem a káposztástészta megcukrozásától. 

Apámmal és a cukortartóval Pécsett, úgy 1970 körül.

A cukortartó amúgy is izgalmas tárgy volt: a szocialista modern lakásban egy míves ezüst darab. Reggeli közben sokszor bámultam egyik sánta lábát: vajon miért nem kalapálják egyenesre? És ugyan miért van rajta zár? És hol lehet a kulcsa? megannyi kérdés, amelyeket sosem mertem feltenni - így ezek is maradtak a titokzatosság homályában.

De azért ott motoszkált bennem, s nem hagyott nyugodni. Így amikor már végre magam voltam a konyhafőnök, odatettem a nagy cukortartót az asztalra, jóleső érzéssel dörzsöltem a tenyeremet: végre-valahára megcukrozhatom!

A cukortartó oly funkciót kapott, mint oly sok tárgy nálam.

A várva várt katarzis elmaradt. Nem mondhatnám, hogy nem volt jó, hiszen – aki ismer, tudja – egyik gyöngém a káposztás tészta, és cukorral sem volt megvetendő. De mást vártam: valami csodát! Így maradt a csoda vágya, és a káposztás tészta úgy, ahogyan azt mindenki szereti. Nálunk demokratikus étkezést honosítottam meg: ebben az esetben ez azt jelenti, hogy aki akarja, eszi sóval, de megcukrozhatja, borsozhatja, lelke rajta. Nálunk nem csodálja senki tágra nyílt szemekkel azt, ami wasabival eszi, vagy mint a Tóth Betti, fahéjas porcukorral. És ez így van jól.

Sok-sok év telt el, amikor egyszer apám káposztás tésztával kínált. Ekkor már eléggé bölcsnek éreztem magam ahhoz, hogy bántó él nélkül mondjam el azt, ami nyomasztott, ami sérelem ért évekkel ezelőtt: nem éppen bántásként, de a dolgokat jó olykor tisztán látni. Mindenkinek megvan a maga igazsága, legyen az akár csak egy egyszerű káposztás cvekkedli. Nos, apám csak nézett nagy szemekkel, mert ő bizony erre a történetre nem emlékezett – az én igazságom volt az, hogy bennem meg mély nyomot hagyott! Aprócska dolog egy ilyen mozzanat az ember életében, de ha elkíséri évtizedekig, ki kell mondani! A világ nem fog megváltozni ettől, de talán egy csöppet közelebb kerülhetünk egymáshoz. És ha nem mondjuk el, akkor egyszer csak eljön az az idő, amikor már nincs rá lehetőség. Amikor mondanád, de nincs kinek, nincs miért, megmarad a lelkedben egy árny, és még csak egy jóízű történet sem születhet belőle.

Azóta újból ettem náluk káposztás tésztát: a megszokott katonás teríték mellett ott sorakoztak rendbe állítva: só, bors, cukor. Ehettem, ahogyan akartam, s ettem is: előbb sósan-borsosan, azután pedig borssal és cukorral.

És ez is így van jól.

És aztán egy kedves szakácsfiú, Sédi Gábor gondolt egyet, és egy fotózás alkalmával karamellkosárban tálalta. Íme:

Káposztás cvekkedli

Kell hozzá: 25 dkg kockatészta, 50 dkg fejes káposzta, só, őrölt bors, 1 evőkanál cukor, 3-4 evőkanál olaj

A káposztát reszeld le nagylyukú reszelőn, majd sózd meg és hagyd állni egy fél órán át. Az olajban pirítsd halványbarnára a cukrot. Szórd bele a kinyomkodott káposztát, borsozd meg, és folyamatosan kevergetve pirítsd meg. A tésztát főzd ki bő, sós vízben, öblítsd le, majd lecsöpögtetve vegyítsd el a pirított káposztával. Vagy tálald azon melegében, vagy kisebb adagokban, közvetlenül tálalás előtt süsd át úgy, hogy egy kicsit oda-odakapjon az alja. Úgy a legfinomabb!

A recept a Tészták tékozlóan című könyvben jelent meg, 2005-ben.

Remélhetőleg még az unokáim is emlékezni fognak még rá, hogy valamikor a zserbó még Gerbeaud-szelet  nevet viselt, s fővárosunk egyik legpatinásabb cukrászdájában, mesterek által született. Onnan indult országhódító útjára, s lett mindennapos vendég az otthoni, ünnepi sütemények sorában. Minden családnak meg van hozzá a saját, „eredeti” receptje, ahogyan én is egy 1908-ban kelt, megsárgult receptet őrzök: Zserbó szelet Csöri nénitől - ami aztán Gabi/Ella néni közvetítésével került hozzám - és persze egyik karácsonyi könyvembe is!

KELL HOZZÁ: 45 dkg liszt, 20 dkg zsír, 5 dkg cukor, 1 tojássárgája, 2 dkg élesztő, csipetnyi só, kb. 1 dl tejföl, a töltelékhez: 30 dkg lekvár, 20 dkg darált dió, 10 dkg cukor, a tetejére: 20 dkg étcsokoládé, 2 evőkanálnyi olaj

A tésztához valókat gondosan gyúrd össze, majd oszd 3 egyenlő részre. Lisztezett deszkán nyújtsd a cipócskákat egyenként akkorára, mint a kistepsi. Az első tésztalapot fektesd a sütőpapírral bélelt tepsibe, kend meg lekvárral. Szórd meg cukros dióval, majd terítsd rá a következő lapot hasonló módon. A fölső lapot villával szurkáld meg és szobahőmérsékleten hagyd kelni egy-másfél órán át. Azután előmelegített sütőben 180 fokon 25-30 perc alatt süsd szép aranyszínűre.

Ha kihűlt, a sütőpapír segítségével emeld ki a tepsiből és vond be csokoládémázzal. Ehhez a csokoládét gőz felett olvaszd meg, majd keverd simára az olajjal. Egyenletesen simítsd el a sütemény tetején és hagyd megdermedni. S ha kész, vágd hosszúkás szeletekre.

Fémdobozban sokáig eláll – hacsak menten el nem fogy!