Káposztás cvekkedli

Édesen vagy sósan? Ez itt a kérdés.

Rákospalota.

A ház a Bethlen utca 56-ban állt.

Valami fájdalmasan szép nosztalgiával gondolok rá vissza. Kicsi gyerekkoromtól fogva szerettem azt a környéket.  És sokszor el-eljátszogattam a gondolattal: hogy milyen lenne ott élni, ott, az akkori Rákospalotán. Talán akkor vágták el végleg a gyökereket: nem amikor Pécsre költöztünk, nem a gettó rengetegében, hanem akkor, amikor az autópálya bevezető szakaszát építve lerombolták azt a – nekem idillinek tűnő – szerethető szép környéket.

Kevéske pécsi képek egyike.

Apai nagyszüleim és nénikéim laktak ott: csupa idős hölgy, amikor megszülettem, még öten mosolyogtak a rémült csecsemő fölött a fotón, aztán az évek alatt sorban, csöndesen mind elmenetek.

A csecsemő középen, az én vagyok, 1965. tavaszán.

Szívemnek kedves ház volt, amolyan „old garden” érzéssel, a régi kertek növényeivel, délutáni szentimentális árnyékokkal. A verandán idejét múlt növényfajtákkal, ódivatú pozsgásokkal. És ott, a fehérre meszelt falra lehetett rajzolni! Keresztapám gyönyörű lovakat rajzolt, ő ugró paripákkal mintázta tele. Jómagam meg színes virágokban hagytam a nyomomat a falon. Akinek már nem jutott hely, folytathatta a mellékhelyiség falán is. Jó volt látni, ki, mikor járt erre!

Rákospalota, 1957 körül. Apám hátul, balról az 5.

Apai nagynénémet, Gabi nénit, akit mások Ella néninek hívtak, egyébként meg Gabriella volt, mindig karácsonykor látogattuk meg. Finom, falatnyi darabkákra vágott porcukros sütemények, csipkebogyótea, narancslikőr, mézédes kompót. Ropogott a tűz a cserépkályhában, a parányi fenyőfán igazi gyertyák égtek, kövér macska szundított a fotelban és ő faggatott, érdeklődött, dicsért bennünket. A sütemények egészen aprók voltak, a likőrös pohár a gyűszűnél aligha nagyobb, a kompótos tálkában nem fért volna egy fél délceg körte – de a kompót is szépen, kis szeletekre volt vágva. Csudamód nevettünk ezen mindig: mint valami baba-vendégségben! Öcsém tinédzser korában felfalta volna az egész tál zserbót, de jólneveltsége tiltotta már a tizenharmadik darabkáért nyúlni. Pedig így sem telt ki belőle három rendes sütemény. Csak évek múlva értettem meg e bölcs asszonyok titkait: amikor egyre népesebb család ült az asztal köré. Amikor a gyerekek észrevették: anya, egyre kisebb darabokra vágod a sütit! És a szekrényben a nagy poharak hátrább kerültek a polcon… öregszem, vagy csak megértek a tapasztalatok? Ki tudja… Brigi pedig „irigypohár”-nak nevezte el a kis, rákospalotai csiszolt poharacskákat.

A karácsonyi látogatások emléke elevenen élt bennem, gyermekeimmel minden karácsonykor szintúgy vendégei voltunk. Sütemény, porcukor, likőr, macska a fotelben, úgy, mint huszonöt éve mindig. Gabi néni dagadt lábaival kicsoszogott elénk a kapuba, egyre jobban le kellett hajolnunk csontos kezét megszorítani. Számon tartotta régi tetteinket, mindenre emlékezett. Kicsi szentképekkel ajándékozott meg. Ki már sose kísért, a kapukulcsot beadtuk az ablakon.

Sokáig integetett utánunk.

Hetente vitt el háza előtt az utam. Sosem mentem be hozzá. Pedig sokszor eszembe jutott és mégsem. Csak karácsonykor.

Aztán csöndesen örökre elment közülünk. A bútorait rám hagyta. A cseresznyefa íróasztalán dolgozom, tálalószekrényben ott a vadvirágos teáskészlet, az ebédlőben a régi-régi lámpa. A karácsonyi zserbót az ő receptje szerint sütöm én is, anyám is.

A virágos készlet ma is használatban, akár fotózáshoz.

És néha eltűnődöm. Lehet, szerette volna, ha gyakrabban meglátogatjuk. Nem volt se gyereke, már testvére sem, rokona csak mi. Sose beszélt a múltról, hogy miért van egyedül, miért nincs gyermeke. Sose hívott. És mi sose mentünk. Csak karácsonykor.

Egyszer nyaraltam Rákospalotán, pendelyes koromban. Akkori emlékeimből csak a káposztás tészta rémlik, cukorral. Ott csodálkoztam rá erre a variációra, s biztosan bőségesen megtömtem vele a bendőm! Hazaérvén aztán, amikor egyszer ez került az asztalra, meg is kérdeztem apámat: tehetek-e rá cukrot. Mert az cukortartót akármikor nem tehettük az asztalra! Ő apai tekintélyével és nagy dörgedelemmel tiltotta meg ebbéli cselekedetemet: ki hallott már ilyet?! Hogy az ő szülői házában ilyet tettek volna elém?! Hallatlan, ilyen nem létezik, s így már-már el is hittem, hogy a cukros káposztás tészta csak tarka álmaim szőtte látomás, és el is ment egy időre a kedvem a káposztástészta megcukrozásától. 

Apámmal és a cukortartóval Pécsett, úgy 1970 körül.

A cukortartó amúgy is izgalmas tárgy volt: a szocialista modern lakásban egy míves ezüst darab. Reggeli közben sokszor bámultam egyik sánta lábát: vajon miért nem kalapálják egyenesre? És ugyan miért van rajta zár? És hol lehet a kulcsa? megannyi kérdés, amelyeket sosem mertem feltenni - így ezek is maradtak a titokzatosság homályában.

De azért ott motoszkált bennem, s nem hagyott nyugodni. Így amikor már végre magam voltam a konyhafőnök, odatettem a nagy cukortartót az asztalra, jóleső érzéssel dörzsöltem a tenyeremet: végre-valahára megcukrozhatom!

A cukortartó oly funkciót kapott, mint oly sok tárgy nálam.

A várva várt katarzis elmaradt. Nem mondhatnám, hogy nem volt jó, hiszen – aki ismer, tudja – egyik gyöngém a káposztás tészta, és cukorral sem volt megvetendő. De mást vártam: valami csodát! Így maradt a csoda vágya, és a káposztás tészta úgy, ahogyan azt mindenki szereti. Nálunk demokratikus étkezést honosítottam meg: ebben az esetben ez azt jelenti, hogy aki akarja, eszi sóval, de megcukrozhatja, borsozhatja, lelke rajta. Nálunk nem csodálja senki tágra nyílt szemekkel azt, ami wasabival eszi, vagy mint a Tóth Betti, fahéjas porcukorral. És ez így van jól.

Sok-sok év telt el, amikor egyszer apám káposztás tésztával kínált. Ekkor már eléggé bölcsnek éreztem magam ahhoz, hogy bántó él nélkül mondjam el azt, ami nyomasztott, ami sérelem ért évekkel ezelőtt: nem éppen bántásként, de a dolgokat jó olykor tisztán látni. Mindenkinek megvan a maga igazsága, legyen az akár csak egy egyszerű káposztás cvekkedli. Nos, apám csak nézett nagy szemekkel, mert ő bizony erre a történetre nem emlékezett – az én igazságom volt az, hogy bennem meg mély nyomot hagyott! Aprócska dolog egy ilyen mozzanat az ember életében, de ha elkíséri évtizedekig, ki kell mondani! A világ nem fog megváltozni ettől, de talán egy csöppet közelebb kerülhetünk egymáshoz. És ha nem mondjuk el, akkor egyszer csak eljön az az idő, amikor már nincs rá lehetőség. Amikor mondanád, de nincs kinek, nincs miért, megmarad a lelkedben egy árny, és még csak egy jóízű történet sem születhet belőle.

Azóta újból ettem náluk káposztás tésztát: a megszokott katonás teríték mellett ott sorakoztak rendbe állítva: só, bors, cukor. Ehettem, ahogyan akartam, s ettem is: előbb sósan-borsosan, azután pedig borssal és cukorral.

És ez is így van jól.

És aztán egy kedves szakácsfiú, Sédi Gábor gondolt egyet, és egy fotózás alkalmával karamellkosárban tálalta. Íme:

Káposztás cvekkedli

Kell hozzá: 25 dkg kockatészta, 50 dkg fejes káposzta, só, őrölt bors, 1 evőkanál cukor, 3-4 evőkanál olaj

A káposztát reszeld le nagylyukú reszelőn, majd sózd meg és hagyd állni egy fél órán át. Az olajban pirítsd halványbarnára a cukrot. Szórd bele a kinyomkodott káposztát, borsozd meg, és folyamatosan kevergetve pirítsd meg. A tésztát főzd ki bő, sós vízben, öblítsd le, majd lecsöpögtetve vegyítsd el a pirított káposztával. Vagy tálald azon melegében, vagy kisebb adagokban, közvetlenül tálalás előtt süsd át úgy, hogy egy kicsit oda-odakapjon az alja. Úgy a legfinomabb!

A recept a Tészták tékozlóan című könyvben jelent meg, 2005-ben.

Remélhetőleg még az unokáim is emlékezni fognak még rá, hogy valamikor a zserbó még Gerbeaud-szelet  nevet viselt, s fővárosunk egyik legpatinásabb cukrászdájában, mesterek által született. Onnan indult országhódító útjára, s lett mindennapos vendég az otthoni, ünnepi sütemények sorában. Minden családnak meg van hozzá a saját, „eredeti” receptje, ahogyan én is egy 1908-ban kelt, megsárgult receptet őrzök: Zserbó szelet Csöri nénitől - ami aztán Gabi/Ella néni közvetítésével került hozzám - és persze egyik karácsonyi könyvembe is!

KELL HOZZÁ: 45 dkg liszt, 20 dkg zsír, 5 dkg cukor, 1 tojássárgája, 2 dkg élesztő, csipetnyi só, kb. 1 dl tejföl, a töltelékhez: 30 dkg lekvár, 20 dkg darált dió, 10 dkg cukor, a tetejére: 20 dkg étcsokoládé, 2 evőkanálnyi olaj

A tésztához valókat gondosan gyúrd össze, majd oszd 3 egyenlő részre. Lisztezett deszkán nyújtsd a cipócskákat egyenként akkorára, mint a kistepsi. Az első tésztalapot fektesd a sütőpapírral bélelt tepsibe, kend meg lekvárral. Szórd meg cukros dióval, majd terítsd rá a következő lapot hasonló módon. A fölső lapot villával szurkáld meg és szobahőmérsékleten hagyd kelni egy-másfél órán át. Azután előmelegített sütőben 180 fokon 25-30 perc alatt süsd szép aranyszínűre.

Ha kihűlt, a sütőpapír segítségével emeld ki a tepsiből és vond be csokoládémázzal. Ehhez a csokoládét gőz felett olvaszd meg, majd keverd simára az olajjal. Egyenletesen simítsd el a sütemény tetején és hagyd megdermedni. S ha kész, vágd hosszúkás szeletekre.

Fémdobozban sokáig eláll – hacsak menten el nem fogy!

A tiranai menyegző

A minap (2016. október 9.) adott hírt a sajtó arról, meseszép esküvőt tartottak Albániában. Nem csoda, hogy az eseményről készült képek az egész világot bejárták, a gyönyörű lagzi ugyanis történelmi pillanat is volt, hiszen 78 év után először tartottak királyi esküvőt az országban, amely szertartáson Habsburg György is részt vett.

Hogy miért volt ez a hír érdekes? Az 1938. évi esküvő miatt, amire hivatalos volt nagyapám, Konkoly Thege István is. A kis fényképes szekrénykében ott lapult a meghívó, az esküvő emlékére kiadott képeslap. (Azóta már albán nagykövetség által összeállított kiállítás része, a fehérvárcsurgói Károlyi kastélyban megrendezett kiállítás alkalmával ajándékoztam a gyűjteménynek.)

„Geraldine királyné és Zogu albán király – 1938. április 27., Tirana
A fényképről választott menyasszony

A képeslap immár a tárlóban látható

Ahmet Zogu 1928-tól lett az újonnan alapított Albán Királyság uralkodója. Trónra lépése után célul tűzte ki a dinasztiaalapítást, és ezáltal hatalmának megerősítését, így hosszas feleségkeresés vette kezdetét az újdonsült monarchiában. Hogy pontosan hogyan került a képbe Apponyi Geraldine grófkisasszony, nem tudni, annyi biztos, hogy 1937-ben már mint menyasszonyról szólnak a hírek. Zogu egy fénykép alapján hívta meg a híresen szép Geraldine-t Tiranába, és 43 éves király és a 22 éves grófnő megtervezett házassága szerelemmé változott, ahogy erről a királyné is beszámolt egy későbbi visszaemlékezésében. Az esküvőt háromnapos ünnepség során 1938. április 27-én tartották Tiranában pompás körülmények között. Párizsból érkezett a menyasszony Chanel-ruhája. Horthy Miklós pompás lipicai lovakat küldött ajándékba, Mussolini aranyozott bronzvázákkal, Hitler pedig egy Mercedes autóval köszöntötte az ifjú párt. A ceremóniára Magyarországról hozattak főszakácsot és cigánybandát, az eskető imám Durics Hilmi Huszein, az utolsó budai főmufti volt.”

Kiállításmegnyitón Fehérvárcsurgón: Angelica Károlyi 

Tehát ezen a nem mindennapi esküvőn ott volt Papi is, aki éppen annyi idős volt, mint a szép menyasszony, mindketten 1915-ben születtek. Hogy került oda, kije volt az Apponyiaknak –  azon túl, hogy anyai ágon Nyitra megyéből származott, és odavalósi volt az Apponyi család is és gondolom, nem Zogu király volt a meghívó fél - azt nem tudom, mert a jól elrejtett meghívót csak egy negyedszázaddal halála után leltük fel.

2017. őszén a Magyar Nemzeti Múzeum „Geraldine, Magyarország fehér rózsája” címmel kiállítást hirdetett. A rózsa szóra kaptam fel a fejem, aztán rögtön kapcsoltam, hogy ez talán „az” a Geraldine lehet. Nos, amint akadt egy kis időm, el is látogattam a múzeumba, megnézni a kiállítást. Ami egy nagyon nagy csalódás volt, mert a három teremben alig néhány fotó volt, sokkal többet nem tudtam meg a dologról. Viszont igen morcos és undok teremőr hölgyek vizslatták minden lépésünket – messzire szakadt barátnőm, Mile Marika kísért el – talán ez a múzeum a teremőrök büntető intézménye, ide teszik a legutálatosabbakat?! De megtudtam, hogy Geraldine az szeretett volna lenni az albánoknak, mint Sissi a magyaroknak – a történelem megakadályozta ebben. És hogy miért is volt ő Magyarország fehér rózsája?

Kötelező olvasmánnyá tenném minden fiatal leány számára!

Josephine Dedet dedikálta az édesapámtól kapott könyvet

A Magyar Nemzetben Lőcsei Gabriella írt róla 2005-ben. A zebegényi Virágköztársaságban töltött vakációkon Apponyi Geraldine a Fehér rózsa nevet viselte.

Hatvan évvel azután, hogy a Zebegényt megszállták a szovjet katonák, könyvbemutatót tartottak Zebegény hagyományőrző polgárai. Az idegen megszállás következtében mindenét elveszítő gróf Károlyi Lászlóné (született Apponyi Franciska grófnő) emlékalbumát ajánlották az utókor figyelmébe. A Napraforgó-emlékalbumot. Nem akármilyen történetet elevenít fel ez a számos amatőr fotóval, újságcikkmásolattal illusztrált kötet: annak az arisztokrata hölgynek a tevékenységét, aki a Duna menti kis település szegény sorsú gyermekei számára – a rang- és korkülönbséget eltörölve – köztársaságot alapított. Virágköztársaságot. Olyan államformát, amelyben mindenkinek virágneve volt (a kegyelmes grófné titulus helyett Károlyinénak ez a megszólítás dukált: Napraforgó), és ahol Petőfi Sándor sorai írták elő az állampolgári teendőket: „Szeresd a virágot / És ne féltsd szívedet, / Mert ki a virágot szereti, / Rossz ember nem lehet!” Méltatói szerint köztársaságának alapgondolatát Don Bosco, Szent Erzsébet és gróf Apponyi Albert példájából merítette a sokak szemében hóbortosnak tűnő asszony. Az Árpád-házi királylánytól a szegények istápolásának erkölcsi parancsát tanulta, a szaléziánusok rendjét megalapító Don Boscótól meg azt, hogy milyen hatást lehet elérni a gyermekek fejlődésében a megfelelően kiválasztott közösségi foglalkozásokkal és játékokkal. Apponyi gróftól pedig, aki meghonosította hazánkban a madarak és fák napját, az élővilág megismerésére s tiszteletére összpontosító pedagógia jellemformáló erejébe vetett hitet vette át.
Napraforgónak nem ez volt az egyetlen nagyszabású jótékonysági akciója. Ő volt az első, aki csecsemőotthont alapított a szegény sorsú megesett lányok újszülöttei számára, és az ő nevéhez fűződik a fóti Suum cuique (Mindenkinek a magáét) nevű lakótelep megépíttetése is. (Egyiket is, másikat is hol finom, hol gyilkos iróniával ábrázolta Zilahy Lajos A Dukay család című regénytrilógiájában.) E létesítmények emlékét azonban nem őrzi akkora gonddal az utókor, mint a Duna-parti gyermekparadicsomét. Napraforgó „virágtársaiban”, úgy tűnik, olyan életre szóló nyomokat hagytak a grófné rendezvényei – az általa szervezett kirándulások, sportesemények, nyelvtanfolyamok, kézimunkaórák, botanikai gyűjtőkörutak –, hogy még utódaik is kötelességüknek érzik megörökíteni s továbbadni mindazt, ami az egykori szervezetből fennmaradt.
Sok is meg kevés is ez a hagyaték, mementónak azonban éppen elegendő. Állnak még a házak, amelyek a közel másfél évtizedes akció színteréül szolgáltak, megvan a zászló, némelyik tagsági igazolvány, pár magánlevél és a historia domus Károlyinéra vonatkozó feljegyzései a falu plébániáján. Ám ezeknél jóval többet ér az a temérdek élmény, tudás és tapasztalás, amelyet Napraforgó védencei a harmincas években a grófnőből lett „köztársasági elnök” oldalán felcsipegettek. Jó játékok közben tanulták meg a virágnevűek, hogy szegényen is lehet boldognak lenni, kiváltképpen, ha képes gyűlölködés nélkül élni az ember gyereke. Olyan leckék voltak ezek Napraforgó kis pártfogoltjai számára, amilyenekkel sem akkor, sem később nemigen szolgált a virágköztársaság határain túli valóság.
A nagyvilág is odafigyelt rájuk. A fővárosi lapok terjedelmes képes riportokban számoltak be a zebegényi gyermekprogramokról, de a külföldi újságírók is elég sűrűn látogatták Napraforgó birodalmát. Az ő közreműködésükkel indította be – ma úgy mondanánk – faluturizmusát a leleményes grófné, amikor megcsappant családi járandóságából már nem tudta fedezni „köztársaságának” a költségeit. Számításai beváltak, vendégkönyvek sora tanúsítja, ki mindenki szállt meg a „Virágtelepen”. (Somerset Maugham is többek között…)
A könyvet, amely e napraforgós történeteket tartalmazza, Károlyiné egyik kis védencének gyermeke hozta tető alá, Paulisineczné Willem Vera. Jó munkát végzett. Helytörténeti kutatásai országos érdeklődésre számíthatnak, bevonultatott ugyanis a magyar históriába végre egy rokonszenves arisztokratát, akit Károlyinak hívtak. 

De hogyan került a mi családunkba egy Konkoly Thege?

Nagyanyám 1955-ben ismerkedett meg Konkoly Thege Istvánnal, a húgának, Csöpinek volt munkatársa a Vegyipari Gépgyár tervező osztályán. Valószínűleg nem műszaki rajzolónak készült egy unalmas gépgyár még unalmasabb irodájában, mert fiatalemberként apró fa játékfigurákat készített barátjával egy kis műhelyben. A kis magánvállalkozást a család minden egyéb javával együtt „elfújta a szél”.

Mert ez a Konkoly Thege család az a Konkoly Thege, akinek Csillabércen az út a nevét viseli. Konkoly Thege Miklós, a csillagász, aki ógyallai birtokán lévő csillavizsgálóját az államra hagyományozta – hogy azután minden másra az állam maga tehesse rá a kezét. 

Ógyallát  a ma térképen Hurbanovo néven Szlovákia területén kell keresni. 1900-ban a Konkoly Thege Miklós vezetése alatt álló és budapesti székhelyű „Meteorológiai és Földmágnesességi Magyar Királyi Központi Intézet” a mai Országos Meteorológia Szolgálat jogelődje obszervatóriumot létesített Ógyallán, amely az első vidéki obszervatórium volt az Osztrák-Magyar Monarchián belül. A város legismertebb üzeme az Arany Fácán (Zlatý Bažant) sörgyár, melyet 1967-ben létesítettek és mintegy 500 embernek ad munkát (2007). Az aranyfácán egy állat neve, jelenleg is él a sörgyár területén néhány példány belőle.   A Konkoly Thege család 1859-ben épült sírkápolnája Ógyalla déli részén, a főút mögé magasodó kis dombon áll.   Konkoly Thege Miklós életnagyságú szobrát (Nagy János szobrászművész alkotása) 2007-ben leplezték le a szintén róla elnevezett téren. A család síremlékét, ahol Papi is nyugszik, Budapesten, a Fiumei úti temetőben találjátok. A fényképes szekrénykében egy kis füzetecske őrzi emlékét, amelyben megismerhetitek életét. Kiderül belőle, hogy miért ajándékozta a nagytagyosi magánobszervatórium távcsövét és teljes felszerelését a református Konkoly a pannonhalmi bencés iskolának, és az is, hogy milyen nehézségekbe ütközött a gyermektelen csillagásznak az államnak ajándékozni egy másik csillagvizsgálót. Az Ógyalla körüli birtokot is az államkincstárnak ajándékozta, hogy oda föld nélküli parasztokat telepítsenek. Ajándékozni, az országot gyarapítani, ez a szellem vezérelte, olvassatok róla!

Se Ógyalla, se Tagyos, se Pöstyén, a településeken legfeljebb csak utca- és intézménynevek viselik a Konkoly Thege nevet. Nagyapám nagyapja, Fodor Kálmán, a pöstyéni gyógyfürdő igazgatója volt. Korabeli hiteles forrás szerint: „… régi nemessége épségben tartása mellett - a mankóbüki előnév adományozására tettek javaslatot Fodor Kálmán, Pöstyén fürdőigazgató-főorvosa, országgyűlési képviselő részére.” Ezért a régi iratok közt Koloman Fodor de Mankobeök néven találjátok meg. 

A Passer felett átívelő híd Meranban

Papi sokat mesélt nekem Meranban tett családi nyaralásokról, és olyan csodásnak festette le szemeimnek ezt a dél-alpesi városkát, hogy sokáig álmodtam arról: egyszer talán eljuthatok oda. És aztán 2014. őszén sikerült Merannak engem is elvarázsolnia. Szerettem volna megkeresni azt a házat, amely a száz évvel ezelőtti nyaralások emlékét őrzi, akkor bogarásztam ki sok adatot, de a háznak nem akadtam nyomára. Viszont egy csodás emlékképként zártam a szívembe a város az Alpok déli lejtőjén, ahogy a hegyi legelők összeérnek a pálmákkal, a zubogó vizű Passer, amely átrobog a városon. 

Dorf Tirol kastélya Tirol központja volt egykor

A Meran felett elterülő Dorf Tirol, amely talán a legszebb arcát mutatta nekünk azon a késő szeptemberi, alma- és szőlőszüretelős, napsütötte napon, megint egy olyan kis csoda, amit egyszer mindenkinek látnia kell. És nemkülönben a Trauttmansdorff Kastély elképesztően különleges arborétumát, amelyben, mint ahogyan Meranban, egy kis parkban is, Sissi szobor köszön rá az utazóra.

Az ibolyás receptek után kutatva rendre Sissi nevével találkoztam, így elkezdtem egy idő után Erzsébet királyné emlékeit is rendszerezni. Ám az csoda meglepetés számba ment, amikor a családi emlékek kutatása közben Sissi-szoborba botlottam. Mégpedig Papi nagyanyja, dr. Fodor Kálmánné, szül. Berchthold Jozefin grófnő okán, aki a szobor állításában vállalt szerepet. 

"Az Erzsébet királyné iránt érzett kegyelet legújabban a kies Pöstyén fürdőben állított emléket, fehér márvány mellszobrot. A természetet annyira szerető királyné szobra e hó 10-ike óta ott áll a fürdő parkjában, százados hársfák között. A márvány mellszobor egyik legjobb fiatal szobrászunk, Jankovics Gyula műve, ki a budapesti eskütéri híd budai fejéhez a Gellért-szobrot is készítette. A királynét ifjabb éveiből tünteti föl, az 1867-iki koronázásból emlékezetes képei után, magyaros ruhájában, diadémmel fején, lehulló fátyollal. A sötét háttérből szépen kiválik a szobor s a természetadta környezet hangulata egészíti ki hatását. Nem régiben kápolna állt itt, de leromboltatván 1899-ben, ott találtak legalkalmasabb helyet a szobornak. Közadakozásból emelték a szobrot. A szoborbizottság elnökségében egész buzgósággal fáradozott dr.Fodor Kálmánné, szül. Berchthold Jozefin grófnő.” Forrás: Vasárnapi Újság 1902. 33.sz. 533.p

 

Igen, a dolgok valahol mindig összeérnek. Hol itt egy virágos történet, hol ott egy Erzsébet-szobor. Lassan képbe kerül, hogy miért kirándultunk Papival, nagyanyámmal és öcsémmel Pöstyénbe, amikor már volt erre lehetőség – vagyis szabad volt. Mert akkoriban a némaság volt az úr. Sok-sok kérdés nyitott maradt, nem kaptunk rá feleletet – és ma már tudjuk, miért. Hogy ez volt a legjobb, hogy nem beszélt senki bizonyos dolgokról. Nem mondták meg, miért megyünk Pöstyénbe, mit keresünk, nézünk ott. Ahogyan arra is csak sok-sok év után derült fény, hogy Miklós bácsi, Papi testvére miért tűnt el az első adandó alkalommal ebből az országból – Kistarcsát és Recsket megjárva nem volt maradása. Mit néztünk meg Tagyospusztán nagyanyámmal: egy valamikor takaros kúriát, amelyben rossz nézésű népek laktak, sötét bőrű, színes ruhások sokasága, az egykor gondozott kert nyomai még itt-ott még felfedezhetők voltak, de tyúkok és más állatfajták futkároztak benne. (2018. nyarán tett látogatásunkkor a ház megújulva tekingetett a sárgálló repceföldekre.)

Most már emléktábla is van Tagyoson, 2018.

A kérdések gyűltek, a válaszokra a némaság telepedett, az idő pedig szaladt. És aztán, amikor már lehetett volna beszélni, akkor már nem volt, akitől kérdezzünk. Régi iratok, képek mesélnek egy rég eltűnt világról.

Tehát, hogy e kis kitérő után visszakanyarodjunk az 1950-es évek Budapestjéhez: ott ismerte meg egymást Papi és a nagyanyám, majd össze is házasodtak. Papi első házasságából volt egy, az anyánkkal éppen egyidős lánya, és bár elváltak, jó viszonyt ápolt első feleségével. Olyannyira, hogy amikor eljött az 56 körüli zűrzavar, ő volt, aki a határon átsegítette lányát és volt feleségét, hogy a svédországi rokonokhoz eljuthassanak. Konkoly Thege Mária ma Maria Rudberg néven él Svédországban, és az utóbbi időben néha már haza is látogat.

Papi aztán az igazi nagyapánk lett, én szerettem vele lenni. Voltak furcsa szokásai, amiket kisgyerekként szerettem nagyon. Külön szobában laktak nagyanyámmal, ő a vizslájával élt együtt. Sovány volt, élete vége felé tüdőrák gyötörte, úgy aludt, hogy vézna testén a takaró, azon a „kutyapokróc”, azon meg Csörszi, a magyar vizsla. Ez az eb különös helyet foglalt el a családban: szobakutya volt, ami azt jelentette, hogy egész nap a szobában feküdt, vacsoránál meg az asztal alatt jó nagyokat szellentett. Olyan büdöseket, hogy rögvest ott is hagyta a helyszínt… Csodás módon bánt a kilincsekkel, ha be akart jönni. Ezért egy idő után minden kilincs felfelé állt. Rájött erre is, néhány nap múlva már elbánt azzal is. Akkor jöttek a nyomógombos kilincsek. Ezt a kutya se tudta kinyitni – olykor a szó szoros értelmében, mert eltört benne valami rugó. 

Papi szobájában külön teaforraló volt, ott teázott mindig magában, és vastagon dohányzott. Kedvence a főtt tészta volt – szerintem életében nem is nagyon evett mást. Tésztát, megsózva, zsírral megöntözve. Tésztát, megcukrozva, zsírral locsolgatva. Tésztát, műanyag dobozból kikapart lekvárral. Volt egy kis házikója a Börzsönyben, Börzsönyligeten, a kisvasút Morgó megállójánál kellett felkanyarodni hozzá a hegyre. Ott fúrt-faragott, készített mindenféle jópofa-fa dolgot, de arról egyetlen szó sem esett soha, hogy volt egyszer egy kis fafigura-műhelyecske. Frappáns ötletei voltak: a kert végében álló fáskamrában volt a budi is: egy karosszékbe vágta bele az ülepnek való ívet. Különleges érzés volt az erdő fái közt, egy karosszékben ülve végezni a nagydolgot… Másik frappáns újítása a hamutartó felcsavarozása volt egy fotel karfájára. Praktikus megoldásnak tűnt, mert így nem verte le a figyelmetlen kéz a fém tálacskát. Igaz, kiönteni csak úgy lehetett, ha fejre állították a fotelt… Készített praktikus, levehető tetejű kutyaólat nagyanyám komondorjának – és milyen jó volt, amikor 8 kiskölyök született, könnyebben lehetett etetni, simogatni őket! Nyaraltam egyszer vele, úgy hatéves forma lehettem. Minden nap tésztát ettünk – én nem bántam, volt rá só, túró, máskor, lekvár, cukor… a szomszéd nénitől mindig kaptam barackot, almát, az erdőben szedret, szamócát szedtünk. Aztán amikor a család megtudta, hogy mi egy hétig tésztán éltünk, egy fejlődésben lévő szervezete, lett haddelhadd!

Pipikaki

Papi így nevezte a máshol hókiflinek vagy vaníliás kiflinek nevezett, karácsonykor szokásos süteményt. A recept azért is izgalmas, mert sok évvel később ugyanezt a receptet láttam vissza Nyuszi nagyitól – aki történetesen keresztfiam, Andris nagymamája volt Miskolcon, és előszeretettel sütötte gigászi mennyiségben. Hogy Nyuszi nagyi mitől lett Nyuszi nagyivá, azt nem tudom. De a vaníliás kifli végül is az ő leírása alapján került be receptes gyűjteményembe. Az eredeti kis papírlapot őrzöm, amire szép, szálkás betűivel lejegyezte a pontos mennyiségeket. Azt hiszem, az íze hasonló, mintha ő sütötte volna, bár olyan kicsike kifliket sodorni, mint azt ő tette, csak neki volt türelme. A vaníliás kiflik ott tornyosultak karácsonykor is az aranyszélű tálon, szabályos gúlába rakva. Csak a törötteket, a selejtet kaphattuk be gyertyagyújtás előtt. Tört hát a sütemény, borult a tál…

A kevés megmaradt fotó közt egy pipikakis azért akadt!

Vaníliás kifli vagy Pipikaki, a’la Nyuszi nagyi

Kell hozzá: 50 dkg liszt, 1 csomag vaníliás cukor, 15 dkg porcukor, 1 csomag sütőpor, 25 dkg margarin, 3 főtt tojássárgája, 2 tojás, 1 citrom leve, a tetejére kb. 10 dkg vaníliás porcukor

A lisztet szitáld egy tálba. Add hozzá a porcukrot, a vaníliás cukrot, az összetört főtt tojássárgáját. A margarinnal, az egész tojásokkal és a citrom levével gyúrd össze. A tésztából sodorj kisujjnyi vastag rudacskákat, hajtsd meg kifli formára. Sorakoztasd sütőpapírral borított sütőlemezre és előmelegített sütőben 180 fokon 10-12 perc alatt süsd szép sárgára. Azon melegében forgasd vaníliás porcukorba, úgy tedd tálra. Jól záródó fémdobozba téve sokáig friss marad!