Elmúlik

Mottó:

Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset.
Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokban vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.
A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.
Egyetlen szót vésett bele: elmúlik.
(ismeretlen szerző tollából)

 

 

Gyermekeimnek, Lászlónak, Györgynek, Bettinának és Fruzsinának, keresztfiamnak, Andrásnak, és unokahúgaimnak, Alexandrának, Daniellának, Titanillának

Köszönet a tanításokért azoknak, akik segítették eligazodásomat ebben a cudar világban. Különösen dr. Vass László főorvos úrnak, és ükapámnak, dr. Bihary Károlynak, akit ugyan nem ismerhettem, de aki a kis fekete, bölcsességekkel teli füzetét rám hagyta. És köszönet mindazon felmenőimnek, akik kéziratait birtokolhatom.

Azt mondják, úgy negyven után, ha egy reggel felkelsz, és nem fáj semmid, azt jelenti: meghaltál. Ezen a viccen jót nevet, aki még csak harminc. Aki pedig túl van már egy jó nagy lépéssel a negyedik (ötödik) x-en, tudja, hogy ez életnek egy nagy igazsága. Egy ideje nekem úgy telik a reggel: mielőtt a szemem kinyitom, végigpróbálgatom a mozgó alkarészeimet, mi a helyzet, mozognak-e, milyen éjszakájuk volt. Vajon változott-e valami az arcomon, kegyeskednek-e ma mozogni az izmok, nem fájni az idegek? Amint ennek a végére érek, meg tudom állapítani: nem haltam meg, kezdődhet a nap. Ekkor sorra veszem, ma melyik gyermekem hol ébred, ki van Budán, ki Pesten, ki Kínában, ki valahol máshol éppen a nagyvilágban. Ezután jön a napi teendők sorba vételezése – és akkor már tényleg jöhet a reggel, a kávé.

Így, több mint fél évszázadnyi esztendővel a hátam mögött úgy érzem, jogom van írni egyet s mást az életről, amit kezdek megismerni. Valahogy úgy érzem, hogy már felértem egy hegygerincre. Innen letekintve az utak, az ösvények szerkezete többé-kevésbé világosan látszik, mint egy térkép, kezd kirajzolódni a múlt szövevénye. Hogy hol a hegy csúcsa, az még a jövő, az út vezet arrafelé, és ki tudja, mikor, hogyan fogom azt egyáltalán elérni.

A napokban vágták a fejemhez, hogy én az X generáció tagjaként egy digitális bevándorló vagyok, aki megpróbál alkalmazkodni a világhoz, de még a múltban él. Nos, biztosan így van, mert talán szívesebben írnám ezt a könyvet is töltőtollal, papírra – bár annak mívessége elvenné az utólag beszúrt bekezdések lehetőségét… De tényleg, én még abból a korból maradtam itt, amikor kézzel írt KÉZIRATOT adtunk le a szerkesztőségbe, mellé pici celofánzacskóba csomagolt középformátumú diával… Kedves Z generáció, ti már nem is tudjátok, ezek a szavak mit jelentenek, lesznek ilyenek bőséggel ebben a könyvben. Lábjegyzet nem lesz, lehet majd kutakodni a szavak után a megfelelő helyeken. 

De talány ennyi idő bölcsessége elegendő ahhoz, hogy visszatekintsek, elmondjam, amit megéltem, amit megtudtam, amit megsejtettem vagy elmondtak mások e folyton változó világról.

Arról a világról, amelyben élünk, s próbálunk valamelyest elboldogulni vele. Ez a mű egy kicsit családtörténet is egyben. Olyasféléket gyűjtögettem egybe, amik az elmúlt század legendájához tartoznak – igazi és mesebeli történetek. Egy részüket átéltem vagy szemtanúja voltam – nagy idők tanúja voltam!-, más részüket a családi legendáriumból merítettem. Az idő vasfoga bizonyára sokat koptatott ezeken, de szépek és a mieink. Hasonlóképpen a receptek is, amelyekhez szép történetek vagy csak jóízű emlékek kötődnek, vagy amelyeket a két egyforma, aranyfedeles, kézzel írott könyvecskéből merítettem.

Nem hagyok magam mögött palotát, tőzsdén jól jegyzett céget, sem svájci bankszámlát, még csak egy valamirevaló kis házat sem. A profán gyűjtögetést mások végezték helyettem, amit én hagyok az utókorra, az kézzel kevéssé fogható: néhány olyan tárgy, amely a múltról mesél, az írásaim, meg talán azok az érzések, amiket másokban, így vagy úgy, ébresztettem. Talán az, amit tőlem kaptál, amit adtam neked útravalónak, talán az is egy értékes hagyaték. Remélem, sokszor fog majd eszedbe jutni: Anya mondta. Anyától tanultam. Anya így csinálta. Anya ezt írta.

Talán érték ez is annyira, mint a ház, az ingó és ingatlan vagyon, amelyekhez nem sokat értek. Az írók FÜVESKÖNYV-et szoktak írni, amelyekben életbölcsességeiket osztják meg a hálás utókorral. Nekem vannak másmilyen „füveskönyveim”, gazokkal, ehető virágokkal, gyomkonyhával és vadnövényekkel, így az életről szóló kis szösszeneteimet inkább nem a füveim és virágaim közé illesztem, megpróbálok egy EGÉSZ művet állítani össze belőlük.

Könyv formában kezdtem írni, de aztán – a gyorsan változó világ késztetéseként – úgy gondoltam, blog formába öntöm. Végül is aztán még könyv is lehet belőle… ELMÚLIK - ezt a címet adtam neki, de mivel ez már a blogspotban foglalt volt, így lett pléhcsacsi - majd ez is kiderül, miért.